A year in Seoul - Ep1

Fel alá járkáltam a Phoenixi házunkban, csak pár óra volt hátra a repülő indulásáig és mivel az elmúlt húsz évem alatt most készültem először repülni nagyon ideges voltam.
A számat rágta kitartóan, ami már-már vérzett, de nem érdekelt különösebben kezeimmel pedig a felsőmet gyűrögettem.

-      Eva kicsim mindent… - jelent meg édesanyám s mikor megpillantotta az állapotom elkapva a csuklóm megállja kényszerített.

-      Anya! Ne ijesztgess, kérlek.

-      Meg fogsz bolondulni, ha továbbra is fel-alá rohangálsz és nézd a szádat – fogta meg az állam – kislányom ne aggódj ennyire, nem lesz semmi baj, biztonságosan oda érsz majd.

-      Sosem ültem repülőm és rögtön a mély vízbe ugrom a 8 órás utazással.

-      Addig majd átolvasgatod az eddig tanultakat, és ha lesz ott valaki, aki Koreai megkéred, hogy segítsen a nyelv gyakorlásában.

-      Hát persze, pont úgy ismersz, mint aki tök simán megszólít bárkit – feleltem cinikusan.

Anya csak egy fej rázással és nagy sóhajjal visszament a konyhába én pedig folytattam a járkálást.

Mi van, ha lezuhan a gép? Úristen, akkor az óceánba fogok meghalni és senki nem fog rám találni soha többé!

Megráztam a fejem s gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat, így is ideges voltam nem kellett, hogy még jobban rá görcsöljek.

Mikor már a felszálláshoz készültem már teljesen görcsben volt a gyomrom félő volt, hogy elájulok vagy minden, ami bennem van, kijön. Az ujjaimat gyúrogatva sétáltam végig a folyosón, amíg oda nem értem a gép bejáratához ahol megtorpantam. Bámultam a kis rést a folyosó és a gép között.

-      Hölgyem, jól van? – lépett oda az egyik stewardess és finoman megfogta a karom.

-      Nekem ez nem fog menni – nyöszörögtem teljesen kétségbeesve.

-      Az első repülése lesz?

-      Remélem nem az utolsó is – rágtam a szám.

A fiatal nő kedvesen elmosolyodott és finoman lassan betámogatott a gépbe és elkísért az ülésemig.

-      Bármi gondja van, nyugodtan szóljon nekem – adott a kezembe egy pohár vizet.

-      Köszönöm – mosolyogtam rá halványan.

-      Ő csak biccentett és visszament a bejárathoz. Nem sokkal később pedig láttam, ahogy a stewardessek elfoglalják a helyüket s megszólal a kapitány a hangosbeszélőn.
      -   Hölgyeim és Uraim, én Alexander Miller kapitány Üdvözlöm önöket a Szöulba tartó járaton. Kérem, csatolják be öveiket, hamarosan felszállunk.

Ezt meghallva sietősen becsatoltam magam és a karfákat erősen szorítva becsuktam a szemem és addig vártam, míg a kapitány újra meg nem szólalt, hogy most már ki lehet kapcsolni magunkat.

Anya tanácsait követve hol aludtam, hol pedig olvasgattam a Koreai tankönyvem illetve füzeteim egyes légörvényeknél mikor megrázkódott a gép holt sápadt lettem és a víz is elégé levert, de utána megnyugodtam, hogy a gép nem szándékozik lezuhanni.
Hat óra elteltével már nagyon unatkoztam és egyáltalán nem volt kedvem sem tanulni sem aludni így a mellettem ülő ázsiai nő felé fordultam és megkértem, hogy had gyakorolhassam a nyelvet az ő segítségével, mázlim volt, hogy nem küldött el melegebb éghajlatra és készségesen segített. Így túléltem azt a maradék két óra repülő utat.